Nagyjából az 1940-es évektől két teljes mértékben különböző tudományág kezdett kifejlődni az állatok viselkedésével kapcsolatban. Az egyik arra koncentrált, hogy az állatok mit tesznek a természetes környezetükben: a fajok öröklött viselkedéseire. Az öröklött viselkedések,- mint a vadászat, keresés, szaporodás, dominancia, szexuális magatartás és így tovább-, az evolúció eredményei és nagy mértékben a genetika irányítja őket. Ezt a területet etológiának hívják, vagy egyszerűen csak az állatok viselkedésének. A terület legismertebb kutatója Konrad Lorenz volt. USA és Európa egyetemein mindenhol találhatunk etológia tanszéket. Ezeket a Természettudományi Kar, biológia tanszék épületein belül találhatjuk meg.

 

A tudományos kutatások másik csoportja a szerzett viselkedésekről szól: hogyan tanulnak az állatok és az emberek. A terület neve: viselkedés analízis, vagy egyszerűen behaviorizmus. A legjobban ismert kutatója B.F. Skinner. A viselkedés analízis, vagy behaviorizmus tanszékeit megtalálhatjuk az USA egyetemein, de akár Dél-Amerikában és Ázsiában is. Ezek általában a Pszichológia Kar épületeiben találhatóak meg.

Egész életemben érdekelt az állatok természetes viselkedése. Egy voltam, azon gyermekek közül, akik nézik az állatokat, akváriumot tartanak, lepkéket és pillangókat gyűjtenek és ismerik környezetük minden fájának, vadvirágának és madarának nevét és szokását: egy természetbúvár. Az egyetemen aztán felfedeztem Konrad Lorenz könyveit és megtaláltam bennük az érdeklődési köröm nevét: etológia.

Nézni az állatokat, hogy mit csinálnak. Aztán pár évvel később, mint vezető delfin tréner kaptam állást a Tengeri Élet Parkban, a Hawaii óceanárium komplexumában, amelyet a férjem, Tap Pryor irányított. Ekkor fedeztem fel az operáns kondicionálást és B.F. Skinner munkásságát.

El voltam bűvölve, nem annyira a delfinektől maguktól, mint amennyire a tanulás egyszerű, de erőteljes törvényeitől. Gyorsan rájöttem, hogy ezek az új eszközök lehetővé tették számomra, hogy egy más szinten értsem meg a delfineket, tengeri madarakat, halakat, vaddisznókat, vagy bármi mást, amiről úgy döntöttem, hogy tanítani fogom. Sokat tudtam tanulni abból, hogy néztem mit csinálnak az állataim, amikor nem zavarja őket semmi és senki. Még többet tanulhattam azonban az általunk alkalmazott megerősítés-alapú  interakcióból, ahol én és az állat egyenlő játékosok voltunk. Mind a két irányba kommunikáltunk: én a pontosan időzített megerősítéseimmel, az állat pedig a faj-specifikus jeleivel és érzelmi válaszaival, amelyeket kimondottan és készakarva nekem küldött.

És tökéletesen érthetővé is tették magukat. Akarnak egy példát? Találják ki, hogy mit csinál egy delfin, amikor váratlanul frusztrálom egy olyan viselkedés állandó NEM megerősítésével, amelyért előtte mindig kapott jutalmat (egy hiba, amit néha elkövettem a korai trénerségem során). A delfin feldühödik, természetesen. A behavioristáknak van erre egy fogalmuk: kialvás-indukált agresszió.

Ebben az állapotban a delfin néha hullámot tör. A hullámtörés annak a megnevezése, amikor a bálna kiugrik a vízből és oldalára fordulva, nagy hangos csobbanással érkezik vissza. Nos, hogyha a frusztrált delfinem ezzel a csobbanással tetőtől talpig beterít, majd kidugja a fejét a vízből és kaján szemmel végignézi, ahogy kirázom a tengervizet a hajamból, akkor éppen tanultam valamit. A hullámtörés egy érzelmi állapot üzenete lehet, amit egy ember úgy mondana: "Most már aztán tényleg torkig vagyok veled!"

Szerintem, ha csupán az állatok öröklött viselkedését nézzük, akkor csak egy részét látjuk annak, amit az állatok (és emberek) tesznek. Persze, ha pedig csak a szerzett viselkedéseket nézzük, akkor egy másik részét látjuk annak, amit az állatok (és emberek) tesznek. Ahhoz, hogy ténylegesen megértsük, hogy mi történik, szükség van mind a két rész együttes használatára: (szemellenző nélküli) pontos megfigyelésekre - ez az etológiai rész; és a megerősítés szabályainak használatára, kellemetlen ingerek és kényszer nélkül, hogy megkönnyítsük az magabiztos és örömteli tanulást - ez a behaviorizmus része.

Konrad Lorenz ellátogatott a Tengeri Élet Parkba és érdeklődéssel nézte a delfineket és az edzésüket. Amikor később írtam egy könyvet a delfines időszakomról, a Lads Before the Wind-et, Konrad volt olyan kedves és írt egy előszót, amelyben érzékeltette azokat a módokat, ahogyan a viselkedéstudomány ezen két része egymásra hat: "Karen egy olyan etológus, aki használja a behavioristák által kieszelt összes eszközt, nem csak tanulmányozza a megerősítés lehetőségeit, de eszközként felhasználja, hogy gyarapítsa tudását az állatról, mint egészről." Pontosan. De miért kéne, hogy egyedül legyek ezzel?

A delfinekkel való munkásságom évei alatt, és azóta is részt veszek mind a két tudományos területen. Tagja vagyok mindkét szövetségnek (az Állati Viselkedések Szövetségének és a Szövetség a Viselkedés Analíziséért-nek is). Mind a két fajta újságban publikáltam tudományos cikkeket. Ez nem általános; én személyesen csak három olyan embert ismerek, aki mind a két szövetségnek tagja. Mindkét ágazatnak sok mondanivalója van, de az ezeket űző emberek szinte soha nem keverednek egymással.

Úgy gondolok magamra, mint aki állandóan egy hídon áll, egyik lábammal az egyik, míg a másikkal a másik táborban állva. Sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam pszichológusokkal megértetni, vagy legalább rávenni őket arra, hogy eljöjjenek megnézni, hogy mi mindent tanulunk az állatokról az ő tudományukkal. Nem volt szerencsém. A másik irányban sem jártam sikerrel: a viselkedés kutatókat nem igazán érdekelte a megerősítéssel való tréning. Egyszer jártam egy - a haditengerészet által szponzorált, a delfinek intelligenciájáról szóló - konferencián, amelyen vagy húsz gondosan kiválogatott híres tudós és jómagam vettem részt. Miután egy sor hosszú történetet hallgattunk végig arról, hogy hogyan tettek a delfinek valamilyen hihetetlen dolgot, amely bizonyítja a delfinek értelmét, végül felálltam és elmondtam, hogy lehet ezeket a viselkedéseket megtanítani. Rámutattam, hogy a problémamegoldás képessége a megerősítésen alapuló tréning egyik eredménye. Ahelyett, hogy mindenki azt mondta volna: "Ó! Igaz! Természetesen! És hogyan használhatnánk mindezt?" volt egy hosszú hallgatás, aztán az egyik híres agyú tudós kibökte: "Ez  olyan Skinner dolog, ez annyira elavult már, hogy soha nem szerez vele pénzt a kutatásaira." Természetesen nem is volt rá szükségem, nem akartam kutatási támogatást, ezért ez egy hatástalan fenyegetés volt; de elért hozzám az üzenet: Fogd be Karen.

Mindenestre a tengeri emlősök trénerei gyakran úgy beszélnek a munkájukról és az állatokról, hogy az akadémikusok haja az égnek áll. Egyszer a Tenger Világa Parkban a főtrénerrel néztünk egy fiatal trénert, ahogy egy gyilkos bálnával dolgozott. A bálna egy  kissé távolabb úszkált, úgy, hogy közben a tapasztalatlan tréneren tartotta a szemét, aki épp  megpróbálta ugrásra ösztönözni. A főtréner nevetett és tolmácsolt a bálnának: "Te, és még milyen hadsereg?"

Amikor ilyen szavakat adunk az állatok szájába, gyakran azt mondják, hogy emberi vonásokkal ruházzuk fel őket, de nem. A tréner csak illusztrál egy viselkedési eseményt azáltal, hogy kimondja, hogy az ember mit mondana egy hasonló szituációban és érzelmi állapotban. Én úgy hívom tréner-metafóra és nekem annak az indikátora, hogy az adott tréner mind a két tudományban jártas.

Napjainkban, a kutyás világban domináló tudományt etológiának nevezzük: a viselkedések genetikai vagy biológiai alapon való megközelítése. A gyakorló kutyatréner, amely ismeri az etológiát, ezt a tudományt terápiás célokra használja fel.  Pontosan beazonosíthatjuk, ha mondjuk egy állat félelemből vizel be, és tudunk javaslatot tenni a tulajdonosnak, hogy hogyan kellene viselkednie, hogy csillapítsa ezt a félelmet. Sok kutyakiképző és oktató beleolvasztotta az etológia fogalmait a módszereibe, vagy az írásaiba. Az állattulajdonosoknak általában van némi fogalmuk az olyan etológiai kifejezésekről, mint az "alfaállat", "dominancia", "territórium" és "agresszió".

Az állatok viselkedésének általános ismerete azonban nem jelenti azt, hogy az emberek pontosan meg is értik őket. Azon csodálkozom, hogy az emberek milyen gyakran nem ismerik fel a fáradtság jeleit, mint ahogy az igazi stressz jeleit sem. Az állattulajdonosok a fenyegetést gyakran játékként és a játékot pedig fenyegetésként értelmezik. A hagyományos trénerek és a kutya-sport versenyzők figyelmen kívül hagyják a kutya krónikusan aggodalmas - "Ó, kedvesem, most mit is kéne csinálnom?" - kifejezését, amit én "keresztképzett nézésnek" szoktam nevezni. A karizmatikus kutyakiképzők a tévében olyan kifejezéseket használnak, mint a "dominancia-elmélet", hogy ezekkel igazolják egy neveletlen Yorki terrorizálását, annak érdekében, hogy soha többé ne ugasson.  Ahogy a megfélemlített kutyák által kimutatott zavarodottság gyorsan szenvedésbe, sőt, terrorba fordul, a tulajdonosaik, a közönség és a TV producerek, akik a műsort csinálták, kérdés nélkül elfogadják a kiképző módszereit és magyarázatát. És amint azt látják, hogy az egyik régebben goromba kutya, most lába közé húzott farokkal a kanapé alá húzódik, rögtön igazolva is látják az egészet. Ezt a klikkerkiképzők nem bírják végignézni.

Nincs szükség két doktorira ahhoz, hogy mind a két tudományt fel tudjuk használni; úgy tűnik, hogy ez a képesség a klikkeres tapasztalat természetes velejárója. Ennek az évadnak az első ClickerExpo-ján, amelyet novemberben rendeztünk meg Minneapolisban, bemutattunk egy újdonságot, a Tanuló Laboratóriumot. Ezek olyan foglalkozások voltak, ahol a gazdák kipróbálhatták kutyákkal, amit éppen tanultak az operáns kondicionálás aspektusairól, mások pedig nézhették őket. Én két Tanuló Laboratóriumot tartottam és tíz másikat látogattam meg. Izgalmas volt nézni, hogy sok résztvevőnek láthatóan mind a kettő tetszett: az operáns kondicionálás precedúrája, amit néztek és az állatok viselkedése, amit láttak.

Egy feladat során, amikor egy hangjelet kellett tárgyra változtatni, a tréner rosszul időzítette a jeleket és ezért nem is volt értelmük. A kutya elkezdett rá ugatni. A tréner-metafórákban a kutya azt mondta: "A fene egye meg, mondd már meg, hogy mit akarsz, mert nem értem!". Néhány résztvevő mosolygott. Nem néztek rosszallóan, miközben azt gondolták volna: "Az a kutya ugat, milyen kellemetlen, ezt nem lenne szabad megengedni", hanem megértették, hogy mi váltotta ki az ellenálást, és egyszerre megértőek voltak és jót mulattak a dolgon.

 

Egy formálásos feladat során három embert és a kutyájukat választottam ki, hogy egy dobozzal kapcsolatos viselkedést építsenek fel. Az egyik megtanította a kutyát, hogy átugorjon a dobozon, a másik pedig azt, hogy a kutya mellső mancsaival a dobozra lépjen. A harmadik tulajdonos azt formálta a golden retrieverének, hogy mind két mellső mancsát a dobozba dugja. Az első két csapat leült, és mindannyian csöndben néztük, hogy próbálja a kutya kitalálni a feladatot. Voltak elakadt lélegzetek, nevetés és bólogatás, méghozzá nem akkor, amikor a tréner tett egy okos mozdulatot, hanem amikor a kutya tette. Amikor a kutya elkezdte csóválni a farkát ("Igen, azt hiszem kezdem érteni!"), éljenzés hangzott fel a szobában - nem a kész viselkedésért, hanem azért, amikor a kutyában tudatosult a, hogy előrelépett a megoldás felé. Az emberek valójában azt látták, hogy mi történik a kutyában. Néztem az embereket, ahogyan egyfajta kettős észlelő készséget mutattak ki. Látták az egész állatot. Élvezték a kilátást a hídról.

Úgy látom, hogy az elkövetkezendő években a klikker tréning történései igazán meg fogják változtatni mind a két alaptudományt. És elmondhatom, kedves tréner-társaim, hogy nagyszerű érzés, hogy nem egyedül állok azon a hídon. Alig bírom kivárni, hogy mi fog történni a Tanuló Laboratóriumok során, a következő két ClickerExpón.

Az íróról röviden: Karen Pryor a megalapítója és ügyvezető igazgatója a Karen Pryor Clickertrainingnek, és sok könyv írója, ide értve a Ne Lődd Le a Kutyát! Az eredi cikk itt olvasható. Fordította: Vlcek Gabriella